A magastetők elsődleges feladata a belső terek és szerkezetek csapadék elleni védelme. Az általánosan használt pikkelyszerű kiselemes fedések ezt alapvetően biztosítják, ám az átfedések közti hézagok miatt csak "vízzáró" jelleggel. A hazai meteorológiai körülmények által meghatározott vízküszöb 45-50 mm közötti értéke azt jelenti, hogy a szél torlónyomása következtében a csapadék - a gravitáció törvényeit meghazudtolva - ilyen magasságig képes az átfedési tartományban felfelé is közlekedni. A kevésbé pontosan illeszkedő elemek között a porhó - szintén a szél segítségével - behatolhat a fedés mögé.
Egyes héjazati anyagok - például a fémek - alsó felületükön páralecsapódásra hajlamosak. Átmeneti időjárás esetén, tavasszal és ősszel ezen anyagok - fajhőjellemzőikből adódóan hirtelen a környezeti hőmérséklet alá hűlnek, ami a melegnedves padlástéri levegő gyors kondenzációját eredményezi.
A téli hótakaró olvadása alulról indul meg; az épület hővesztesége a tető külső felületén vízfilmet hoz létre, amely gátolt elvezetés, például befagyott ereszcsatorna esetén a fölötte lévő hóréteg tömegéből adódóan nyomás alá kerül, és a "közlekedőedények" szabályai szerint visszatorlódik a tetőtérbe.
Törvényszerű tehát, hogy bizonyos mennyiségű nedvesség jut be a tetőhéjalás mögé.
Ez a hagyományos, üres padlástérrel rendelkező tetők esetén nem okozott kellemetlenséget, mert ezt az alapvetően csekély csapadékmennyiséget a födémek vastag feltöltési rétegei tárolni tudták, majd kiszáradtak.
A tetőtér-beépítések térelhatároló szerkezetei nem rendelkeznek tárolóképességgel, a rétegek különböző feladatokra szakosodtak; a hőszigetelés számára kiemelten fontos a száraz környezet, hiszen működési alapelve, a "nyugvó száraz levegő" léte csak így biztosítható.
A fedések vízzáró jellege miatt bejutó csapadék ellen tehát külön védelem kell: ezt az alátéthéjazatok, esetleg alátétfedések nyújtják.